Négylábúélet három lábon
2010.02.26.

Állatotthonunk egyik alapvető mottója, melyet már sokszor, sok helyen elmondtunk: minden élőlénynek joga van az élethez, legyen bár vaksi, öregecske vagy szimplán csak csúnya. Mivel mi ezeket a fogyatékkal élő állatokat sem altatjuk el, ezért szép számmal képviseltetik magukat a menhelyünkön három lábú, vak, vagy akár süket kutyák és cicák.






Szinte nem telik úgy el hét, hogy ne szembesülnénk az emberek ellenérzéseivel ezekkel az állatokkal kapcsolatban. „Mi egészséges kutyát/cicát szeretnénk!” – hangzik el ilyenkor, mi pedig rendre csak azt tudjuk válaszolni, hogy ezek az állatok makkegészségesek, csak épp nem látnak/három lábuk van, stb. Mindenki számára köztudott, hogy a vak vagy gyengén látó emberek egy látó ember számára milyen hihetetlen módon jól tájékozódnak, hogy egyéb érzékszerveik a mieinknél mennyire kifinomultabbak. Miért lenne ez másképp egy állatnál, aki sokkal érzékenyebb hallással, szaglással, tapintással rendelkezik? Gazdasági udvarunkban jelenleg is 2 teljesen vak kutya éli mindennapjait, és nem egyszer fordul elő, hogy látogatóink ezt csak az után veszik észre, hogy felhívjuk rá a figyelmüket. Ezek a kutyák ismerik a járást, tökéletesen tisztában vannak azzal, hol van lépcső vagy sár, társaikkal jól kommunikálnak, és a többi kutya is hamar megtanulja, hogy velük szemben picit elnézőbbnek kell lenni.

A cicáknál a vakság még sokkal kevésbé észrevehető. Boróka cicánk ideiglenes befogadója például egyenesen kétségbe vonta a műszeres vizsgálat eredményét, mely szerint Boróka gyakorlatilag teljesen vak:

Megvolt Boróka teljes körű vizsgálata. Műszeres és vizuális vizsgálatokat végeztek.
A műszerek azt mutatták, ki hogy nem lát. Az egyik szemére teljesen vak, a másikra foltokat, fényt lát. Különböző okai lehetnek. Régebben levált retinasérülés miatt vagy embrionális eredetű okokból az üvegtest helyén nagy mennyiségű szövetmaradvány található.
Nem lehet gyógyítani.
Hátra van még a teljes körű laborvizsgálatának az eredménye , ami viszont holnapra lesz meg. Még vírusos betegség is lehet, de az sem új keletű.
Érdekes dolog ez.
Ugyanis a műszeres vizsgálatok azt mutatták, hogy vak, a vizuális viszont nem egyértelmű. Járatták az orvosok a padlón és teljesen jól közlekedett. Ugyanis a bajszával tapogat. Itt családi környezetben csak furcsácska, de nem lehet...egyszerűen nem lehet észre venni, hogy nem lát. Most van velem először vak állat ilyen közelségben és ilyen hosszútávon.
Nem fogjátok elhinni, de gyakorlatilag ez a fogyatékosság észrevehetetlen.
Nem kakil az alomtál mellé, tökéletesen bele megy. Nagy kedvvel játszik, mellénk ugrik, dorombol. Arra akarok kilyukadni, hogy ez a fajta fogyatékosság bármennyire is ijesztő, nem gátolja, hogy egy állat boldog életet éljen.
Egyébként így, hogy vele élek nap, mint nap látom én, még mindig azt gondolom, hogy a másik szemére jobban lát, mint azt a vizsgálatok mutatták.




A három lábú állatok fogyatékossága ennél sokkal szembetűnőbb, így az emberek is sokkal jobban berzenkednek a láttukon, az örökbefogadó kedv talán még kisebb, mint egy vak vagy süket állat esetében. Pedig egy háromlábú kutya vagy cica semmivel sem kevésbé mozgékonyabb vagy ügyetlenebb, mint egy négylábú. A műtét (amputáció) után nagyon gyorsan alkalmazkodnak a helyzethez, másnap gyakorlatilag már lépcsőznek, stb. Talán eddigi „legnehezebb” esetünk Pletyka cica volt, akinek egyik első lábán hajtott át egy autó, ezért kellett amputálni a lábát – Pletykának kellett egy-két hét, mire megtanulta úgy használni az alomtálcát, hogy az alom ne repüljön szanaszét. Egy fiatal lány fogadta örökbe, kis hezitálás után:

És melyik lába hiányzik?

- Neki egyik sem, de a jobb elsőt kellett amputálni.

A szokásos kérdés a szisszenés után, mikor mondom valakinek, hogy háromlábú cicám van, és az én szokásos válaszom. Merthogy neki valóban nem hiányzik! Ugyanúgy ugrál, játszik, szaladgál, mint bármelyik négylábú társa, majd kicsattan az egészségtől, fogyatékosnak se nevezném semmiképp. Aki nem hiszi, nézzen utána a jútyúbon rzsuzska videói közt. :) Na de nézzük csak, hogyan is jutottam el idáig. Mert bizony nekem is voltak kétségeim.

A történet eleje a szokásos, szerettem volna, ha teljesül végre gyerekkori álmom, miszerint lesz egy cicám és/vagy kutyám, ami csak szüleimtől való elköltözés után következhetett be: na nem azért, mert ők ne imádnák ugyanúgy az állatokat, mint én, csak édesanyám allergiás a szőrre, nagyon. A lakás megvan, az életkörülményeim is úgy alakultak, hogy egy cicát be tudtam volna fogadni, merthogy a megállatosodás nálam csak örökbefogadás útján jöhet szóba. Írtam is tehát egy Noés ismerősömnek, hogy ajánljon nekem egy cicát alkalomadtán, aki kifejezetten lakásba, 8 órában távol dolgozó gazdi mellé való. Ő egyből Pletykát ajánlotta, aki leírás alapján valóban az én tökéletes cicámnak tűnt, egy szépséghibával: csak három lába van. Semmiféle erőszak nem volt a dologban, nyugodtan mondhattam volna, hogy ezt nem vállalom, de nem volt egyszerű a döntés… első körben szerintem teljesen természetes módon idegenkedtem, az első gondoltam a nem volt. A második viszont az, hogy ahogy a Noés ismerősöm is írta, ha ez őt nem zavarja, engem miért zavarna? Azt én is gondoltam, hogy az állatok a négy láb helyett hármon pillanatok alatt megtanulnak ugyanúgy mindent csinálni. Egy napig vívódtam, meghallgattam a barátok és családtagok pro és kontra érveit, majd Apukám legerősebb proja után eldöntöttem, nekem Pletyka kell. Ő ugyanis azt mondta, ha már cicát akarok, segítsek Őrajta, hiszen neki is kell egy jó gazdi.

Ennél a pontnál szokták az emberek azt mondani, micsoda nemes tett ez, pedig dehogyis! Benne van ebben az én önzésem is, hiszen: nincs lelkiismeret-furdalásom, amiért lakásban tartok állatot, mert akárhogy is nézzük, ők mégsem erre születtek. Más kérdés, hogy az évezredek során alkalmazkodtak hozzánk és most már így is jól érzik magukat, de nyilván mégsem az igazi. Pletyusnak viszont maga a paradicsom, és nyugodt szívvel ki sem szabadna őt engedni, hiszen megvédeni azért mégsem tudja magát ugyanúgy. Plusz van nekem két teknőcöm gyerekkorom óta (a nem szőrös családtagok), akik a macskák nagy érdeklődésére tarthatnak számot. Pletyuséra is természetesen, de neki azért mégsem olyan egyszerű (egyelőre szerencsére nem is sikerült) felkapaszkodni a terráriumhoz és stresszelni őket, vagy beesni közéjük és kitenni magát az éles szarukávájuknak (ez a teknős foga, amivel elég csúnya sérüléseket is tud okozni). A lakás is megkíméltebb lesz, hiszen bármilyen ügyes is, azért mindent csak nem fog elérni… Szóval amilyen jó ez neki, pont ugyanolyan jó nekem is.

Az első találkozás azért rémisztő volt kicsit, mert a csonkra még nem nőtt vissza rendesen a szőr, tiszta narancssárga volt minden körülötte, de mindezt a hazaérkezés utáni 5. percben, amikor belemászott az ölembe dorombolva, el is felejtettem… azóta is végtelenül kedves, hízelgős, de eszméletlen játékos kiscica, szóval pont olyan, amilyet szerettem volna. Azóta is hálás vagyok a Noésokna, amiért őt ajánlották, és most már biztosan tudom, életem legjobb döntése volt Ő.

A Tetszik gomb eléréséhez sütik engedélyezése szükséges.

Megosztom a Facebookon