Elment Pixie. Kavarognak bennem a gondolatok, emlékek, érzések. A kapcsolatunk úgy végződött, ahogy elkezdtük: térdre ereszkedve etettem az ujjamra kent májkrémmel könyörögve, hogy egyen. A kettő közt eltelt közel 6 év csodálatos volt Vele.

Amikor kb. 7 évesen hozzám került ideiglenesen télre, betegen érkezett, nem evett, kedvetlen volt, szinte csak a konyhabútor alatt gubbasztott. Többször vittem orvoshoz, de szerencsére meggyógyult. Viselkedésre egy félős, megtört, bizalmatlan cicát kaptam, ebből voltak nehézségek. Ettől függetlenül nagyon szeretett rajtam feküdni, aludni, imádta ha simogatom, látszott rajta hogy nagyon szeretetéhes. Ekkor még ha valami nem tetszett neki, egyből megkapott és leugrott. Mielőtt felugrott a kanapéra, mindig szólt, hogy „Jövök Gazdi”. Reggelente általában magam mellett találtam az ágyban. Ha lefekvéskor véletlen lelógott a karom az ágyról, Ő biztosan levadászta játékból.

Ebben az időszakban elég feszült voltam, aztán megérkezett a Párom, Eszti decemberben. Az ő segítségével sikerült végleg elnyerni Pixie bizalmát, a hirtelen odakapások kezdtek elmaradozni. Innentől kezdve hárman éltünk békében és szeretetben, igazán mély emocionális kapcsolat épült ki köztünk. Nagyon sok mindenen mentünk át közösen, jón és rosszon egyaránt. Ő egy hihetetlenül érzelmes cica volt. Ha szomorúak voltunk, számíthattunk a vigasztalására egy kis dörgölőzés, bújás, dorombolás formájában. Nagyon szeretett velünk beszélgetni, a nevét kimondva mindig válaszolt. :) Ha jöttünk haza, az ajtóban várt, ilyenkor ki is ment a folyosóra körbenézni, néha le is pihent ott. Sokszor örömében fel s alá rohangált a lakásban, nekiugorva az ajtónak, falra felugorva. Ennyire örült, amikor hazajöttünk. Sok vicceset is csinált, egyszer például arra jöttünk haza, hogy az elől hagyott zsemlés zacskó fülébe belebújt és húzta maga után zsemlével együtt. Mikor meglátott nyávogott, hogy segítsünk rajta. Többször bújt be az ágytakaró alá is, így ha hazajöttünk, nem tudtuk hol van, csak sokára esett le, hogy oda bújt. Hiába hívtuk, nem jelzett nekünk. :) Ha elől hagytunk valami ételt, akkor magunkra vethettünk, Ő szépen megkóstolta. :) De hát ilyen egy igazi cica.

Imádta a sajtot, a jutifalatokat. Ha ettünk valamit, mindig kíváncsi volt, hogy leesik-e neki egy-két falat. Általában leesett. A nálunk eltöltött idő alatt mindent megkapott, amit egy cica megkaphat: szeretetet, jólétet, gondoskodást. Ő mindent meghálált. Családtag volt, a gyerekünkként kezeltük Őt.

2,5 éve kertes házba költöztünk Gyömrőre. Ekkor jött el Pixienek az igazi kánaán. Eleinte nem akartuk kiengedni, mert egész életében szobacica volt, féltettük őt. De az ösztönöknek nem tudtunk parancsolni, muszáj volt kiengedni. Innentől kezdve kinti-benti cica lett. Csináltattunk macskaajtót is, mert amíg nem volt, egész nyáron ki-be kellett engedni, éjjel-nappal. Ideiglenes megoldás volt a nappali ajtó nyitva hagyása, ahol a szúnyoghálót ki tudta nyitni, persze bezárni nem, de ez télen nem működött. A kinti léttel még jobban kiteljesedett.

Este általában megvárta, hogy lefeküdjünk aludni és csak azután ment ki, addig velünk volt. Olyan is volt, hogy éjjel bejött a hálóba megnézni, hogy minden rendben van-e velünk. Szóval gondoskodott rólunk.  Kb. egy évbe tellett, mire kialakult a hierarchia a környékbeli cicákkal. Pixie lett a környék amazonja, a királynő. A kertünkből elkergetett mindenkit, néha még sajnos a saját kertjükben is vegzálta a cicákat. Sokszor aggódtunk érte, szobacica révén nincs tapasztalata autókkal sem, de szerencsére soha nem történt semmi baj. Amikor nem voltunk otthon, mindig bezártuk. Ezt a „szabályt” Ő elfogadta, mindig tudta mikor megyünk el otthonról és addigra hazajött.

Tavaly nyáron a kertünk felújítása alatt elkapta élete első egerét, pár hétre rá a másodikat. Büszkén hozta be nekünk. <3 Ezután szerencsére már csak kisebb rovarokkal „örvendeztetett” meg.

Éreztük, hogy idősödik, bár már akkor sem volt fiatal, amikor hozzánk került. Elvesztette 1-2 szemfogát, nem volt olyan játékos, de hát 12 évesen ez normális. A cél az volt, hogy meghosszabbítsuk az életét, ezért váltottunk a legjobb, idősödő száraztápra és a nedvesből is prémiumot kapott. Aztán idén nyáron valami megváltozott. Kitalálta, hogy a kádból szeretne inni, a táljában lévő friss vizet nem itta. Sűrűn cseréltük a tálját, azt hittük azzal lehet a gond, nem segített. Kint az esővíz is nagyon bejött neki. Többször találtuk meg a konyhabútor tetején. Persze ha meglátta, hogy nyílik a hűtő, egyből jött. Aztán nem ette a pástétomos vacsoráját, több szószost adtunk neki, akkor megint evett. Nagyon sokat volt a szomszédban, azt hittük azért, mert izgalmasabb. Kiderült, hogy már lassan 1 hónapja ott eszik. Alig jött haza hozzánk, naponta pár percre csak. Szomorúak voltunk, azt hittük, hogy elhagyott minket. Látszott, hogy valamiért fél bejönni a lakásba. Azt gondoltuk a bezárástól, a szabadságának korlátozásától fél. Az utolsó két hétben szinte nem is jött haza, de azért figyelt minket a szomszédból, ha szóltunk neki, még visszanyávogott.

Aztán eljött szeptember első hétfője. Hazaérve a munkából a vastag kőkerítésen találtam meg, ott feküdt. Simogattam, dorombolt, de nem mozdult. Ledöbbentem amikor megláttam, iszonyúan le volt fogyva. Azonnal megfogtam és hazavittem, sajnos a mérleg igazolta a látottakat. Nem evett, nem ivott, a kádban töltötte az éjszakát. Kedden egyből orvoshoz vittük, vérvétel, infúzió. Sajnos rossz híreket kaptunk: idült vesekárosodás. A lelet alapján 50% esélyt adtak neki. Péntekig naponta kétszer vittük infúzióra, Ő tűrte, de én azt láttam rajta, hogy érzi, mi következik. Csak a gazdik megnyugtatására csinálta ezt végig velünk. Látszólag nem nagyon javult, néha evett egy kicsit, ivott a kádból, sokat pisilt. Minden este magunkhoz vettük, ilyenkor rajtunk aludt, simogattuk, puszilgattuk, bíztattuk. Ő dorombolt, jól esett neki hogy velünk, az imádott gazdikkal lehet. Csütörtök este együtt aludtunk el, jó 2 órát pihentünk együtt a kanapén. Aztán hirtelen leugrott rólam és varázsütésre elkezdett aktívabb lenni, elfogadta az ujjamról a májkrémet, ivott vizet, pisilt, kakilt. Nagyon bizakodó lettem. Ez péntek délelőttre is megmaradt, ami jó jelnek tűnt a délutáni laborhoz.

Sajnos a labor nem mutatott javulást. :( Két lehetőség merült fel: pár napig napi kétszer infúzió majd újabb labor, vagy elengedni. Minimális esélyt adtak neki a felépülésre. A párommal megbeszéltük, hogy el kell engednünk, ha szeretjük. És mi nagyon SZERETJÜK. Meghoztuk életünk legnehezebb döntését. A legfontosabb, hogy Pixienek jó legyen, mi majd átvészeljük valahogy az elvesztését. Ő már sajnos feladta, beletörődött a sorsába, nem akartuk hogy szenvedjen. A pénteki volt az utolsó közös esténk. Nem részletezem, hogy mennyit szeretgettük és hogy mennyire nehéz volt ez az este. Ezen az estén még ki akart menni kétszer is. Ha kiengedjük, valószínűleg sosem látjuk többé. Azt gondoljuk, hogy Ő érezte, hogy el fog menni, ezért került minket az utolsó hetekben. Nem akart fájdalmat okozni.

Szombat délelőtt örökre elaludt a kiscicánk, Pixie. Megbeszéltük, hogy nem csak lélekben, hanem materiálisan is velünk marad, ezért választottunk neki egy csinos cicás urnát, pont olyan csinosat, amilyen Ő volt. Annyira szépet nem tudtunk, mint Ő. :(

Jelenleg hatalmas szomorúságot, űrt érzünk a szívünkben. Már most iszonyúan hiányzik a kis szívmintás amazonunk. :(

Köszönjük a NOÉ-nak, hogy csodálatossá tette az életünket azzal, hogy Pixie hozzánk kerülhetett! Igazi álomcica volt, és mindig is az marad. <3 Köszönjük drágaságunk, Pixie cica! <3

Ezzel az idézettel búcsúzunk Tőle:

„A Mennyországot a földdel egy híd köti össze, amelyet Szivárványhídnak neveznek.
A híd innenső oldala a lágy zöld fűvel borított dombok, hegyek és völgyek földje. Ha egy állat meghal, aki nagyon közel áll valakinek a szívéhez, a halála után a Szivárványhídhoz megy. Itt mindig van elég víz és eleség, folyton lágy tavaszi szellő fújdogál.
Az öregek megfiatalodnak, a sérültek újra épek és egészségesek lesznek, pont olyanok, amilyennek álmunkban látjuk őket nap mint nap, vagy amint emlékeinkben újra és újra előjönnek. Napjaik önfeledt játékkal telnek, boldogságuk mégsem teljes, mivel mindegyiküknek hiányzik az a pótolhatatlan személy, akit maguk mögött hagytak.
Nap mint nap játszanak és rohangálnak, de eljön a nap, amikor egyikük hirtelen megáll. Fénylő szemei a messzeséget fürkészik, vágyakozó teste remegni kezd. Hirtelen kitör a csoportból, és szinte repül a zöld fű fölött egyre gyorsabban és gyorsabban. Észrevesz Téged, és amikor te és különleges barátod újra találkoztok, összeölelkeztek az örömteli újraegyesülésben, és soha nem váltok el többé. Az öröm csókjai záporoznak arcodon, kezed újra simogatja a szeretett fejet, és végre újra belenézhetsz azokba a bizalommal teli szemekbe, amelyek oly régen távoztak az életedből, de a szívedből nem hiányoztak soha.
Együtt mentek át a Szivárványhídon.”

Kőszegi Dániel és Radován Eszter, a Gazdik