„A cicák öntörvényű lények, nem lehet őket nevelni”. „Nem számít a korábbi cicás tapasztalat, úgyis mindegyikük különböző és azt csinál, amit akar”. „Minek szóljak rá, úgysem hallgat rám”. „Csak a kutyáknak érdemes szabályokat állítani, a cicák úgyis mindig a szabályok felett állnak”…

Ismerős? Hát igen… Amíg viccesen taglaljuk a cicák világuralomra törő terveit, a gazdik leigázására irányuló próbálkozásait, addig nincs is semmi gond. Ez kedves és megszokott dolog, mi gazdik igába hajtjuk a fejünket és boldogan teljesítjük ki a cicáink minden apró kívánságát.

A baj (igazán nagy baj) akkor kezdődik, amikor ezt teljesen komolyan is vesszük. Amikor elhisszük, hogy egy háztartásunkban élő kisállatnak, családunk egy tagjának, nem kell ugyanúgy tisztelnie és betartania bizonyos szabályokat, mint bármely más családtagnak. A kutyák, alaptermészetüknél fogva hajlamosabbak a szabálykövetésre, a gazdi kedvéért szívesen megtanulnak bármely trükköt. A cicák ugyan valóban öntörvényű, de okos állatok, bizonyos szintig taníthatóak és fegyelmezhetőek, és erre alapvető szükség is van. Természetesen nem a tüzes karikán való átugrálás a cél, de egy dologból semmiképpen sem engedhetünk: a cica nem jelenthet biztonsági veszélyt ránk, családtagjainkra, gyermekeinkre, vendégeinkre, más állatainkra. És ennek elérése bizony nem a cicán múlik, hanem egyedül és kizárólagosan a gazdin. A következetességen, a bevezetett szabályokon, a határozott fellépésen. Nem hiába szoktuk mondani, hogy minden a gazdi fejében dől el.



Tivadar remek példa a fentiekre. Adott egy korának megfelelően rosszcsont és erőteljes személyiségű kiskandúr. Innen két irányba vezethetett az út. Megfelelő nevelés és a gazdi helyes hozzáállása esetén lehet belőle egy csintalan, de bűbájos, játékos, sok vidám percet szerző társ. Mindezek hiányában azonban Tivadar pillanatok alatt a gazdik fejére nőtt, rémuralma alatt tartotta a család kutyáját, és ami a legrosszabb, hogy kategorikusan el is könyvelték: ez a macska neveletlen és nevelhetetlen.



Tivadar rövid úton visszakerült a gondozásunkba, mi pedig felkészülve arra, hogy problémás esettel lesz dolgunk, macskaszelídítésben jártas és tapasztalt ideiglenes befogadónál helyeztük el. Kifejezetten olyan helyre, ahol az embereken kívül, más állatokkal, kutyákkal és cicákkal egyaránt meg lehet figyelni a viselkedését. Megkapta a lehetőséget a felfedezésre, megkapta a saját személyes teret. Fokozatosan ismerkedhetett a környezetével és megtanulhatta a szabályokat. És ami nagyon fontos: nem csak neki kellett tiszteletben tartania a szabályokat, hanem a környezete is tiszteletben tartotta az ő igényeit! Szabadon kifejezésre juttathatta, hogy mit szeret és mit nem, mikor és meddig kér a simogatásból és mikor szeretne inkább egy kis nyugalmat.



Nos, az, hogy a problémának nagyobb volt a füstje, mint a lángja, nem kifejezés. Tivadar az első perctől kezdve kifogástalan viszonyban van új ideiglenes családja minden tagjával. Nagyon okos és rendes siheder macskához méltóan nagyon kíváncsi. Játékos, és amikor a határokat próbálgatja, elég csak rászólni, kifogástalanul szót fogad. Tulajdonképpen egy tökéletes cica, a bájós-bújós simulékonyságnak és a macskákra jellemző utánozhatatlan önfejűségnek az a csodálatos keveréke, amiért annyira imádjuk őket és ami – ha kölcsönösen figyelembe vesszük egymás igényeit – út a legszórakoztatóbb társ megtalálásához.

Mondhatnánk, hogy rehabilitáltuk, „megszereltük” Tivadart, de igazából nem volt rá szükség. Ő egy remek cica, egy olyan ember mellett, aki tudja: a házban a Macska az úr, de a döntéseket azért mégis a Gazdi hozza. És Tivadarnak szerencsére nem is kellett sokat várni az álomcsaládra, alapos ismerkedés után megtaláltuk számára – ezúttal nagyon bízunk benne, hogy valóban – az Igazit. Pajtása is lesz, mi pedig sok hancúrozást, játékot, boldog gazdis éveket kívánunk Tivadarnak, új családjának pedig azt, hogy leljék nagyon sok örömüket ebben a kedves kis kópéban.