Sziasztok, Penny vagyok, s bemutatkozni jöttem! A múltból nem sok mindenre emlékszem, csak arra, hogy babákkal a pocakomban bedobtak egy vadidegen kertbe. Azt sem tudtam, hol vagyok, merre menjek, iszonyatosan féltem mindentől. Főként az emberektől, akik sokat bántottak. Nem is értem, hogyan kerültem végül ide, meg előtte arra a Noé nevű helyre.



A Noén elég hamar kiderült, hogy finoman szólva sem vagyok az a barátkozó típus. Hiába kedveskedtek, bujkáltam, rettegtem, végül költöztem. Ez egész jól sült el, mert egy házban találtam magam, egy csomó különböző színű cicával, s volt ott még pár ugató izé is, akik farokcsóválva szaglásztak, amikor megérkeztem.



Tőlük nem félek, nekem csak a kétlábúakkal van némi problémám. Na, azt is kaptam a falkához, és ez nem annyira tetszett. Úgy döntöttem, beköltözök az ágy alá, elő sem bújtam, csak enni, meg inni és a dolgomat végezni.Képzeljétek, még egy kommandós társam is akadt.

Delilah sorsa is hasonló, mint az enyém, csak éppen az ő picikéi megszülettek, s nem egy kertbe dobták be, hanem csak ki a rideg utcára, juj, ez lehet, még rosszabb.



Jó darabig együtt dekkoltunk az ágy alatt. Nézegettem, ahogy a kétlábú simogatta a többieket, ők meg nyakatekert pózokban bújtak a kezéhez, s közben valami kerregő-berregő hangot hallattak, tök fura volt. Idővel egyre többet jártunk-keltünk a házban, a kétlábú, vagyis idegi mami elől már nem bújtunk el, de nem igényeltük, hogy elővarázsolja azt a kerregő-berregő hangocskát, mindketten azt hittük, belőlünk ezt gyárilag kihagyták. Amint idegen lépett a házba, mi uzsgyi, repültünk vissza az ágy alá.



Idegi mami nem győzte magyarázni nekünk, hogy nem lesz ez így jó, mert nem látják meg a gazdijelöltek a gyönyörű pofinkat, nem hallják a kedvesen csengő vékony hangocskánkat, s lassan ott tart, hogy ággyal együtt kellene minket meghirdetni. Ezt azért egyikünk se bánná. De ahogy láttam a sok berregő cicát, akik élvezték az érintést, egyre jobban kezdtem én is vágyni rá. Nem mertem róla szólni senkinek, csak sóvárogva néztem. Végül Delilah is megadta magát, s dorombolva (idegi mami azt mondta, így hívják ezt a kerregő hangocskát) bújt, tekergőzött idegi mamihoz.

Aztán egy nap, mikor már tényleg nagyon vágyam arra, hogy kipróbáljuk, bennem is van-e ilyen doromboló hangocska, idegi mami megértette, mit szeretnék: odajött, s megsimogatta a fejemet. Képzeljétek, akkor előjött az a hang, valahonnan onnan mélyről, de belőlem, abba sem akarta hagyni, csak kerregett és beregett, én meg tekergőztem, szinte el sem hittem, hogy ez én vagyok. Na, azért idegi mami arcát is kellett volna látnotok, azt a megdöbbenést, mikor rájött, hogy engem simogat, én meg bújok ezerrel, kétszer is megnézte, hogy nem a félszemű Felícia vagyok-e. Mióta „betörtünk”, illetve ki az ágy alól, egyre többet legyeskedünk az idegi mami körül, s én már az idegenek elől sem kommandózok be az ágy alá. Delilah még mindig nagyon bizalmatlan az idegenekkel, hiába próbálom elmagyarázni neki, hogy idegi mami nem engedne be olyat a házba, aki bánthatná. Azért remélem, hogy ahogy belőlem előtört a doromb, Delilah-ból egyszer ugyanúgy el fog szállni a félelem, amint rájön, hogy nincs mitől tartania.



Szóval, várjuk a sok türelemmel rendelkező gazdijelöltek jelentkezését, akik kicsalogatnak minket az ágy alól. Hogy miért minket válassz? Ez nagyon egyszerű: nem szőrözzük össze állandóan a ruhádat, mert nem ugrálunk egyfolytában az öledbe, nem üldözünk a szeretetünkkel, hagyunk, hadd végezd a dolgodat, de amikor ránk érsz, szívesen várunk egy simire. A hasunkat mindketten szeretjük, így az első fincsi konzervnél már látni is fogsz minket, teljes valónkban, ágy nélkül. Kijövünk más macskákkal, a macskabarát kutyákkal is elvagyunk, s ha látogató jön a házhoz, ígérjük, nem ugrunk belépőként a nyakukba, tehát nyugodtan hozhatsz vendéget is.