Macskamentés logo
English English Deutsch Deutsch

Gazdira váró cicákGazdira váró cicák Gazdira váró perzsa cicákGazdira váró perzsa cicák Gazdira váró maine coon cicákGazdira váró main coon cicák Közvetített cicákKözvetített cicák Elveszett/talált cicákElveszett/talált cicák Gazdira találtakGazdira találtak In memoriamIn memoriam

Tudnivalók a macskatartásrólTudnivalók a macskatartásról A hét cicájaA hét cicája MacsNaplóMacsNapló MacskanyelvMacskanyelv Történetek állatainkrólTörténetek állatainkról Hírek a gazdiktólHírek a gazdiktól FotóalbumFotóalbum LinkekLinkek

Információ önkénteseknekInformáció önkénteseknek

Mit jelent a virtuális örökbefogadás?Mit jelent a virtuális örökbefogadás?

Számlaszám és adószám

Mit adományozzak?Mit adományozzak?

Noé Támogatói KlubNoé Támogatói Klub
FőoldalFőoldal RólunkRólunk ElérhetőségeinkElérhetőségeink Hogyan segíthet?Hogyan segíthet? Örökbefogadási és leadási tudnivalókÖrökbefogadási és leadási tudnivalók TámogatóinkTámogatóink

Képzelt riport, avagy egy cicus levele az Emberiséghez I. rész
2012.02.06.
Nem könnyű a sajtóban dolgozni, főleg tudósítóként,

Nem csoda, ha az álom gyakran a gépem előtt ér.

Mert annyi minden történik, azt sem tudom, merre rohanjak,

S közben naprakészen kell lennem, mint egy igazi hírmondónak.

Mindenről tudnom kell, ismernem minden fontos eseményt,

Hiszen hitelesen csak így tudom tájékoztatni a közvéleményt.

De időnként nagyon nehéz, oly kimerítő ez a munka,

Hogy már rá sem bírok nézni az előttem lévő monitorra!

Most is így jártam: a gépem előtt ért a szunya,

Pedig igazán csak néhány pillanatra fordítottam hátat.

Na, de azért nem lennék őszinte, ha elhallgatnám,

Imádom ezt csinálni, azért lett ez a munkám!

Mert ezt csak szívvel-lélekkel érdemes végezni, máshogyan nem,

Különben az írások, tudósítások nem lesznek elég hitelt érdemlőek.

És akkor vagyok a legboldogabb, ha csak jó dolgokról számolhatok be,

Ha csupa öröm és boldogság a bemutatott cicusok élete.

De sajnos mostanában ez nagyon nem így van,

Mert annyi, de annyi szörnyűség történik világunkban!

Egyre több az utcára dobott, vétlen, balesetet szenvedett cica,

Akiknek, „jó esetben”, egy menhely lesz az átmeneti otthona.

És akik ott várják bizakodva sorsuk jobbra fordulását,

Azt, hogy mindegyikük meglelje szerető gazdiját s saját otthonát.

Nap, mint nap találkozom szerencsétlen sorsú cicákkal,

S néha úgy érzem, nincs erőm tovább végezni a munkámat,

De erőt kell vennem magamon, erősnek kell lennem,

Mert ha én feladom, ki hívja fel e szörnyűségekre a figyelmet?

Ki szól helyettük, ki fogja felemelni a hangját,

Hogy végre mindenki meghallja e cicusok segélykiáltását?

Azt, hogy Ők is érző lények, szeretetre, törődésre vágyva,

Az emberek kényének-kedvének teljesen kiszolgáltatva.



A minap Budapest legnagyobb állatotthonába kaptam meghívást,

Mutassam be egy újságcikkben az ott élő cicák sorsát.

Megtiszteltetésként ért, hogy pont engem kértek fel,

Hát különösképpen készültem a fontos eseményre!

Bundámat kifényesítettem, bajszomat kackiásra pödörtem,

S átutazva a városon az otthonba siettem.

A menhely kapujában végtelenül kedves és csinos hölgyek fogadtak,

Akik udvariasan bemutatkozva az irodába invitáltak.

Ők azon hölgyek, akik éjt nappallá téve, fáradtságot s időt nem sajnálva,

Mentik és gondozzák az arra rászoruló, szerencsétlen sorsú cicákat.

Langyos tejjel kínáltak, hogy egy kicsit átmelegedjek,

Mert a hosszú úton bizony igencsak elgémberedtem.

Kedvenc nedűmnek hála tagjaimba lassacskán visszatért az élet,

Így hát utunkra indultunk, hogy az itt élőket megismerhessem.



Tessenek mondani, jártak már e hatalmas menhelyen?

Mert nekem a szám is tátva maradt, ahogy körbevezettek.

Az hagyján, hogy hatalmas, de ahány állat itt él,

Ha számba kéne vennem, még most is számolnék!

Na és ahány félék! Mint egy igazi, hatalmas ZOO,

Ahol a lámától a szarvason át minden állat megtalálható.

De bevallom őszintén, nem hallgathatom el,

Engem legjobban a híres-nevezetes macskakifutó érdekelt.

Annyi szépet hallottam már róla, s bizony nem csalódtam,

Mert ennél szebb cicaparadicsomot még sohasem láttam!

Még sziklakert is van benne, gondolták volna?

Bátran kijelenthetem: ez a cirnyaúk földi Kánaánja!

Lassan továbbmenve elérkeztünk oda,

Ahol a beteg, balesetes cicusok élnek s lábadoznak.

Mielőtt beléptünk volna, felhívták a figyelmemet,

Sok szörnyűséget fogok látni, minden lelkierőmre szükségem lesz,

Mert el sem tudom képzelni, mi minden történhet egy védtelen állattal,

Mennyi veszély leshet rájuk a nap minden órájában.

És valóban: belépve s meglátva a sokat szenvedetteket,

Nem tudtam szólni, csak némán néztem Őket,

Mert szemükben annyi fájdalom ült, vád nélkül, csendesen,

Hogy el kellett fordulnom, ne lássák könnyeimet…

Megismerhettem Royt, azt a szerencsétlent,

Akit kóbor kutyák majdnem halálra téptek,

S akinek életét egyetlen dolog mentette csak meg,

Utolsó erejével egy fára kúszott fel.

Onnan szedték le Őt jólelkű emberek,

S kérdéses volt: a műtét után vajon megmarad-e?

Albint, akit figyelmetlen emberek elgázoltak,

S mintha mi sem történt volna, egyszerűen továbbhajtottak.

Nem álltak meg, úgy gondolták, ”csak” egy macskáról van szó,

Magára hagyták a súlyosan sérült, vergődő állatot.

Egy végtelenül kedves, sokat megélt kisöreget, Old Timert,

Akit nemes egyszerűséggel hagytak egy kuka mellett.

Nem volt más bűne, csak öregsége s talán betegsége,

Ezért volt gazdái úgy gondolták, nem méltó már az életre.

Barkát, akit egyszer már örökbe fogadtak,

Majd 2 hét elteltével váratlanul visszahoztak.

Egy kis csomót találtak rajta, amiről nem tudták, mi lehet,

Hát orvos helyett gazdái inkább visszadobták a menhelyre!

De a Csepelen talált cirnyaúkról is beszámoltak,

Akiket 16 kutyával együtt találtak egy lakásban összezárva!

És azért, hogy a cicákhoz ne férhessenek oda a kutyák,

Szegény cicusokat az ablakok közé zárták!

Kérdeztem a gondozókat, hogyan lehetne megelőzni ezt a sok-sok szörnyűséget,

Mi lenne a megoldás e borzalmak kiküszöbölésére?

Mint elmondták, a legfontosabb teendő az ivartalaníttatás lenne,

Így nem kerülne annyi cica az utcákra és a menhelyekre.

Nem lenne annyi éhező, otthon nélkül tengődő lélek,

Akiknek, ha életben is maradnak, semmi jót nem ígér az élet.

Aztán szóba kerültek az iszapkatasztrófát szenvedettek,

Akik vörös sárral borítottan, borzalmas fájdalmak közepette érkeztek,

És hiába volt a gondos fürdetés és ápolás,

Sajnos nem mindegyikük élte túl a borzalmas katasztrófát.

És én csak álltam és hallgattam a megannyi szörnyű történetet,

Mosolyogni próbáltam, erőt sugározni a mindezt átélőknek,

Lelket önteni beléjük, visszaadni elvesztett hitüket,

Hogy tudják, van még esélyük egy boldog, önmagukhoz méltó életre.

II.rész


Megosztom a Facebookon