Szia, a nevem Léda

A történetem egy felelőtlen falusi lánykáéhoz hasonló... Bajba kerültem, OLYAN bajba. Mindenki tudja, mire célzok. Szóval mire rám találtak, már öten voltam. Összenyaláboltak engem és a babáimat, és biztonságos helyre vittek. Az anyaság, az valami csodálatos dolog! 4 kicsinyem erőtől duzzadó kiskamasszá érett átmeneti gazdánk gondoskodása alatt. Szerencsére ez az embergazda mindent megtett, hogy a picikéim a lehető legjobb gazdihoz kerüljenek. Megszakadt a szívem minden egyes elválásnál, de tudtam, hosszútávon így lesz nekik a legjobb. Mikor az utolsó babámat is elvitték, sajnos rám tört a depresszió. Már csak én maradtam. Szebbnél szebb kicsinyeimre tolongtak a jelentkezők, engem viszont senki sem vett észre. Pedig nem vagyok se öreg, se csúnya... csak hát - fekete. Gonosz dolog, de kicsit féltékeny is lettem a gyerekekre, nekik olyan könnyen ment!
Miután kiszolgáltam őket, az embergazdám elintézte, hogy többet ne kerülhessek ilyen kínos helyzetbe. A műtét után bágyadtan pislogtam, és reméltem hogy ez a sok hűhó eredményre vezet, és végre egy végleges gazdi mellett ébredek. De nem. Még mindig itt vagyok. És még mindig nem kellek senkinek. Sajnos nem vagyok túl jó passzban, a sok stressztől hullik a szőröm, kicsit fogytam is, és időnként akaratomon kívül is túlreagálok dolgokat, pedig régen nagyon kedves voltam. Egyszóval mogorva vagyok és rozoga, szuperül hangzik, ugye? Remélem te is az a fajta vagy, aki szeret a leginkább rászorulón segíteni. Én az vagyok. De szerintem még nincs minden veszve! Kicsit kevesebb beleéléssel, de még mindig hiszem, hogy eljön az én időm is! Tudom, hogy jobb napokon gyönyörű lehetnék és előkelő, de ehhez kell egy gondoskodó gazdi és egy kis önbizalom, amiből időközben eléggé kifogytam.
Az anyaság csodálatos... de hálátlan feladat. Boldog vagyok, hogy a kiscicáim otthonra találtak, de most már szeretném, ha az én napom is eljönne végre. Próbálok optimista lenni... talán a mai lesz az a nap?

Rád várok.
Léda