Évek óta nézegetem a Noé Állatotthon honlapját, és az ott felbukkanó kisállatokat. Mindig vártam azt a pillanatot, amikor majd dönthetek arról, hogy bevállalok-e egy (bolyhos) életet, amiről gondoskodnom kell. Nagyjából fél évvel ezelőtt vált alkalmassá az otthonunk és az életünk arra, hogy ketten a barátommal meghozhassuk ezt a döntést.

Amióta az eszemet tudom, mindig az olyan játékokat, plüssöket akartam, és szerettem volna elhozni a boltból, amik kicsit selejtesek voltak, mert hiányzott belőlük egy szőrcsomó, festékhibásak voltak, stb., mert attól tartottam, hogy ha én nem hozom el őket, akkor örökre ott fognak maradni az üzletben, és majd senki nem szereti őket, és magányosan fognak porosodni a polcon. Talán emiatt a gondolat miatt maradtam ilyen felnőttként is, és a barátom tökéletes tettestársam lett ebben. Evidens volt, hogy csak olyan cicát fogunk örökbe fogadni, akiért valószínűleg nem tolonganak az emberek, és kevesebb esélyük lehet otthont találni. Így szerettük meg első látásra Lencsi cicánkat, aki akkori nevén még Sasha volt a Noé oldalán.
Lencsike betegségben vesztette el a látását mindkét szemére, így amikor megláttuk róla a fotót, azonnal tudtuk, hogy ő az, akinek otthont szeretnénk adni. Hosszas tanakodás és beszélgetés után arra jutottunk, hogy mivel mindketten sokat dolgozunk napközben, nem szeretnénk, ha magányos lenne, ezért úgy döntöttünk, hogy rögtön nagy fába vágjuk a fejszénket és találunk neki egy barátot, hogy ne legyen egyedül akkor sem, amikor mi nem vagyunk otthon.

Több jelölt megtekintése után végül a személyes találkozó alapján tudtunk azonnal dönteni: Nokedlit (akkori nevén Zumbát) választottuk, a kissé fogyi kandúrt. Nokedli nem igazán tudott egyenesen járni, ugrani, és úgy egyáltalán, hiányzott belőle a macskák ügyessége. Ezen kívül végtelenül butácska fejet tud vágni, de mi így szeretjük. Ők két nap különbséggel érkeztek meg hozzánk, és az elején kissé döcögősebben indult kapcsolatukból végül igazi, összetartó kis falka született.
Lencsi vakságából adódóan nagyon félénk volt eleinte, de már kevésbé ijed meg az idegenektől, és keresi a társaságot. Amíg nem szokta meg a lakást, sok dolognak nekiment, de Nokedlivel tökéletes párt alkottak (illetve alkotnak ma is), és egy hónap múlva már csak összebújva aludtak éjszakánként. A mai napig kiegészítik egymást: Nokedli vezeti Lencsit, aki így tudja követni a szagát és jártában paskolgatja Nokedli farkát -aki azt hiszem, erről nem is tud-, Lencsi pedig segíti Nokedlit az olyan cica-dolgokban, amiket Nokedli természetétől fogva nem tud elvégezni, mert szegényke ügyetlen (pl. kaki elásása… igen, Lencsi elássa helyette, ha arról van szó :) ).

Márciusban aztán hirtelen új taggal bővült a kis családunk, befogadtuk Úrfit, aki egy csodálatos, hosszú szőrű cica. (Régi, nagy álmom volt egy ilyen pamacsos macsek.) Hihetetlenül bújós, kedves és barátságos. Ő az „ép” cica, aki már most látszik, hogy jó hatással van a többiekre. Tanítja őket, életében először pár napja Nokedli is elkezdett olyanokat csinálni, ami más, átlagos cicáknak mindennapos: rendesen dörgölőzni. :) (Eddig furán csinálta és el is dőlt.)

Több cicát már nem tudunk befogadni, de ha tehetnénk, bővítenénk a kört, és valószínűleg elütött, félfülű, lábatlan állatkákkal.

A tapasztalataimat most azért írtam le, mert úgy vettem észre, hogy a sérült, „nem tökéletes”, vagy épp csak simán felnőtt, vagy nyugdíjas korú cicák túl nagy rizikónak tűnnek, és akár éveket is eltölthetnek menhelyen, pedig tényleg ugyanolyan értékesek, mint bármelyik másik társuk.
Minden nap látjuk azt, hogy fejlődnek, ügyesednek, és hogy ugyanolyan teljes, boldog életet tudnak leélni, ha merünk esélyt adni nekik. Lencsi, habár nem lát, a hallása olyan fejlett, hogy ő kapja el a betévedő poloskát a lakásban. Úgy fut a bútorok között, mintha látna, emlékezetből átugorja a földön lévő tárgyat, stb. Nokedli, habár nem ügyes, mindig próbálkozik, és napról napra jobban tud ugrani, közlekedni. Úrfi játszik velük, még inkább szocializációra készteti őket, sőt, tulajdonképpen olyan, mintha edzést tartana nekik.
A konklúzió tehát az, hogy fogadjatok örökbe menhelyről, mert nagyon jó! Mi már el sem tudjuk képzelni az életünket nélkülük.

Ui.: Úrfinak pár képen azért nincs szőre, mert sajnos a durva raszta és a bolhák miatt le kellett tolni a bundáját, de majd újra megszépül. :)